Már a reptéri buszon vagyok, itt 20 óra lesz nem sokára, de még véletlenül sem akarok elaludni, mert akkor az esti alvásnak annyi :) Úgyhogy kihasználva ezt a kis időt úgy gondoltam megírom nektek mi történt velem az utazás alatt. Van mit mesélni! :)
De először is egy most zajló dolgot kell veletek megosztanom. A buszon egy koreai kisfiú ül mögöttem, a székemet, ugyan lassú ritmusban, de folyamatosan rugdossa és közben azt suttogja, hogy Pikachu, Pikachu... Szerintetek mit akar tőlem? :D
Na, de térjünk vissza az utamhoz. A gépem Budapestről Münchenbe 13.25-kor indult. Pontosan sikerült elstartolnunk, ezért egy picit hamarabb értünk oda a tervezettnél. Bóklásztam egy keveset a terminálban, közben tudtam, hogy mikor értem oda a kiírt kapu közelébe, mert egyre több koreaival találkoztam. Úgy be tudják ám tölteni a rendelkezésre álló teret!
A koreai gépre is időben elkezdődött a beszállítás, egy kedves lány mellé szólt a helyem, akivel még angolul is sikerült többé kevésbé elbeszélgetni. Felszálltunk, jött a vacsi előtti italosztás, meg kis zacskós perecet is adtak mellé. Én már nagyon éhes voltam, ezért elkezdtem enni, közben örömmel nyugtáztam, hogy "Gulási" és "Dakgalbi" lesz a menü. A következő pillanatban a kapitány kezdett el beszélni. Először németül, aztán angolul. Az angolja igen németes volt, ezért először csak egy pár szót értettem meg, de elég volt az is. "Jobb szárny", "Túlzott kerozinfogyasztás", "Nem érnénk el Koreáig", "Vissza Münchenbe". Kinéztem az ablakon, erre megállt bennem az ütő. A szárnyról letört egy darab és ott lifegett, úgy nézett ki, mintha akármelyik pillanatban leeshetne. És ugye mivel a szárnyban tárolják a repülőgép üzemanyagát, a sérülésnek köszönhetően konkrétan folyt ki a repülőnkből a kerozin. Hát már nem volt kedvem befejezni a perecemet. Csak arra tudtam gondolni, hogy kész, ennyi volt... Na de nem volt szégyen a félelmem. Ahhoz képest, hogy engem már valóban ért baleset repülőn és ez a mai napi hatással van rám, a koreaiak pánikszerű viselkedése mellett én ki sem tűntem a tömegből. Ne tudjátok meg mi volt, mikor arról beszélt a pilóta, hogy ha evakuálni kell a gépet a földön, akkor mindenki hagyja fent a táskáját. Volt, aki bőrönddel az ölében akart leszállni, mondván, hogy az neki kell. Persze a légiutas kísérők ezt nem hagyták és azonnal felpakoltatták vele. De elgondolkodtam, hogy tényleg ennyire ragaszkodunk a kis dolgainkhoz, amik egyszerűen pénzzel ismét megvehetőek? Én úgy voltam vele, ha menekülésre kerül a sor és hozza a pasi a bőröndjét, akkor levágok neki egyet. Annak, hogy az ember nem viheti a bőröndjét két oka van. Az egyik, hogy sokkal lassabban tudja elhagyni a gépet, mert a csomag nehéz, fennakad vele az ülés karfákon stb. A másik, hogy csinálhat a csúszdán olyan károkat, ami esetleg megakadályozza a mögötte álló lecsúszását. Úgyhogy ne játsszunk már senki életével...
Münchenből Münchenbe
A lényeg, hogy kb. 40 perccel a felszállás után, már vissza is tértünk a müncheni reptérre. Szerencsére nem kellett evakuálni a repülőgépet, de elég ijesztő volt, ahogy a tűzoltók megkülönböztető jelzéssel vártak minket a kifutópálya mellett, majd körbe állták a gépet és egy pár percig farkasszemet néztünk egymással. A döntés megszületett, új géppel indulunk neki ismét, úgyhogy vissza vittek minket a terminál épületébe. Ott kaptunk ingyen vizet és kekszet. Az új repülőt fel kellett készíteni az indulásra, ezért 2,5-3 órát üldögéltünk bent, majd ismét kivittek minket buszokkal.
A koreaiak megdöbbentően jól bírták a várakozást. Hirtelen mindenki mindenkivel barátkozott, beszélgetett, nevetgéltek, ettek és sokan eszeveszett költekezésbe kezdtek, mintha muszáj lett volna.
Amikor elkészült az új gép, nagyon jól esett végre leülni, megvacsorázni és utána ki is dőltem, majd 3 órával az érkezés előtt kezdtem el ébredezni. Egy új techinkát fejlesztettem ki, hogy még kényelmesebb legyen az utazás. A gépen mindig úgy kiszokott száradni az orrnyálkahártyám, hogy szinte fáj orron keresztül levegőt vennem. Most az ázsiában oly népszerű szájmaszkot vettem fel és így egyáltalán nincs problémám, sőt érzem, hogy az arcom is hidratáltabb maradt. Ez a maszkos dolog Európában igen furcsa lenne, de ne aggódjatok egy ázsiai járaton senki nem fog rátok furcsán nézni! :D
Az incheoni reptéren végre találkoztam a segítő robottal, amiről egyszer már írtam nektek. A férjem apukáját vártam, és ahogy ott álldogáltam többször odajött hozzám, sőt még rám is kacsintott :D Mondta, hogy lehet vele közös fotót készíteni, így miután Apuka megjött lőttünk egy képet együtt... Hát nem cuki? :D Ha nem találsz valamit mutat egy részletes térképet, de ha még így sem vagy biztos abban, hogy megtalálod-e, akkor el is kísér. Olyan tempóban gurul, ahogy a kérdezője sétál, úgyhogy minden korosztály által használható.
Csak tudnám miért bámul ennyire? :D
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése